Az Irán elleni támadás értékelése

Ismét, mint korábban annyiszor (ld. Izrael Libanon elleni háborúit, Irak lerohanását Jugoszlávia bombázását) a művelt hazai közvélemény azzal a kérdéssel szembesül: jogszerű, erkölcsileg helyes és politikailag hasznos-e a lépés. Most: Irán megtámadása.

A viták abból a naiv hitből erednek, hogy e három minőség egybeesik, együtt jár: ami jogszerű, az erkölcsileg helyes és gyakorlatilag (politikailag, gazdaságilag etc.) rövid. közép és hosszú távon is jó.

Ez nincs így.

Ennek három oka van.

1) Versengő erkölcsi rendszereknek alávetetten élünk, ezért pl. egy ember bírósági eljárás nélküli likvidálását sokan feltétel nélkül elutasítják, mások kivételes helyzetekben megengedik. Mindkét pozíció védhető erkölcsileg, csak nem azonos premisszák alapján. (A dolog mélyén ott a végtelen vita a halálbüntetés megengedhetőségéről)

2) A hasznos vagy káros nem eldönthető, mert minden döntés, amely erőforrások elosztásával vagy emberek életének kioltásával jár különbözőképpen érinti a hatását elszenvedőket: kinek hasznos, kinek káros. Csak a beszélő pozíciójából nézve lehet valami hasznos, ontológiailag rendkívül ritka esetben lehet az.

3) A rövid és a hosszú táv (a közepet, most az egyszerűsítés végett kihagyom) haszna és a kára gyökeresen eltérhet. Az USA-nak megérte-e (az Egyesült Királysággal együtt) megpuccsolnia a demokratikusan megválasztott, de olajtársaságaikat államosító Mossadegh miniszterelnököt, ha a sahot 1979-ben úgy megdöntötték, hogy a puccsal elért „eredményekből” semmi sem maradt és egy a nyugattal ellenséges, immár 47 éve tartó uralom jött)?

Nézzük, akkor, kommentátoraim érveit! Haraszti Miklós: „Irán a nemzetközi terrorizmus fő szervezője, mondhatni életben tartója. Állami doktrínája és hivatalos iskolai tananyaga, hogy létcélja és kötelessége egy másik állam, Izrael megsemmisítése. Ha atomfegyverre tesz szert, akkor végképp büntetlenül folytathatja, amit tesz,..” Az érv lényege: ha egy állam oktatáspolitikája és propagandája halálos ellenségnek állít be valakit vagy valamit, akkor a fenyegetettnek addig érdemes megelőző csapással élnie, amíg a fenyegető nem tesz szert atomfegyverre. Gondolom az erkölcsi érv a fennmaradáshoz való jog védelme lenne és társulna hozzá az utlitarista – egy fenyegetés kiiktatása mindig hasznos.

Gerő Katalin : Irán „nem csak Izraelt, hanem az USA-t is megfenyegette. Nyilván a ’nemzetközi jog’ alapján, mindkét ország köteles lett volna megvárni míg valóra nem váltja Irán a fenyegetést, és akkor… nem minősítetted volna törvénysértőnek a védekezést” A ki nem mondott érv itt összehúzza a jogit és a gyakorlatit: a megelőző csapásnak jogosnak kell lennie, hiszen csak akkor hasznos. Ez egyben javaslat az ENSZ Alapokmányának felülvizsgálatára, amely csak akkor engedi meg a fegyveres önvédelmet, ha egy tagállam ellen „fegyveres támadás irányul” (armed attack occurs). Jelenidő. Nem jövőidő („fenyeget”).

Bozóki András kétségbe vonja a tananyag és az attitűd megelőző támadásra felhatalmazó mivoltát „ha egy ország hivatalos iskolai tananyaga ilyen releváns a nemzetközi politikában, akkor Oroszország és Észak-Korea megtámadásával sem kellene sokat várni, nehogy véletlenül kettős mércét alkalmazzon a Rambó-páros.”

Miklós: gondolatmenetedből az következik, hogy a legjobb, ha mindenkinek atomfegyvere van, mert akkor mindenki mindenkit elrettent a támadástól és létrejön az örökbéke. Nekem úgy tűnik, hogy például Izrael atomfegyvere egy sor aktort nem rettentett el attól, hogy megtámadja Izraelt. A kölcsönös elrettentés doktrínája (és a kölcsönös megsemmisítés képessége) a nagy rendszerek tekintetében hasznos lehet, de abban bizony a másik által gonosznak tekintett ellenfélnek is van tömegpusztító fegyvere.

Ami a tankönyvet és az ideológiát illeti: ha Trianon revíziója végig része a hivatalos magyar doktrínának, az feljogosítja a két világháború között az Antant és a Kistantant hatalmait megelőző csapásra? Ugye nem? Vagy ha a szocialista világ az imperialisták esküdt ellensége és arra a kötélre szeretnék felakasztani őket, amit ők adtak el, akkor a szocialista világ erővel letörendő? Irán ismétlődően tárgyalt ellenfeleivel. Izrael számos békét kötött olyan államokkal, amelyek korábban Iránhoz hasonló retorikával éltek. Szerintem a hazai politikai és edukációs retorika nem casus belli.

Gerő Kati: amit felvet az a megelőző csapás nemzetközi jogi kérdése. Erről a szakirodalomban nagy viták vannak. Megkülönböztetünk preemptive és preventive önvédelmet. Az első a ténylegesen, bizonyíthatóan küszöbönálló csapásra vonatkozik. (Ukrán-orosz határ, 2022 február 23, vagy most az USA armada felsorakozása Irán körül). A második egy időben távolabbi és bizonytalan fenyegetés „előrelátó” elhárítása. (Az Ozirak iraki atomreaktor izraeli bombázása még építése közben, vagy a Stuxnet vírus bevetése az iráni urándúsítókkal szemben). Mindkét fajta eltér az ENSZ Alapokmányban megengedett önvédelemtől, amelynek ilyen kiterjesztő értelmezését éppen az USA delegáltja ellenezte az Alapokmányt megfogalmazó San franciscoi konferencián 1945-ben.

Az uralkodó nézet a preventív (messze előrenyúló) önvédelmet jogszerűtlennek tartja. A küszöbönálló fegyveres támadás elleni önvédelem (ha az a fenyegetéssel arányos és szükséges a támadás veszélyének elhárításához, de nem változik át a potenciális támadó rendszere elleni átfogó, megsemmisítő küzdelemmé) sokak szemében megengedett, de nem állíthatjuk hogy már az Alapokmányt felülíró szokásjogi normává vált.

Én, mint a szakmát 49 éve művelő csávó úgy vélem, hogy a világszellem (haha) az erőszak megengedettségétől (I Vh előtti idő) a részleges (két Vh között) majd teljes betiltása (1945 óta) felé mutat, kivéve a szűk értelemben vett egyéni és kollektív önvédelmet. Nem lett volna jó, ha Grönland bekebelezésének nyílt szándéka miatt Dánia ráront az USA-ra. Holott a gondolatmenet pontosan illett volna a mostani támadás mellett felhozott érvekre.

Szóval: ha fegyveres támadás történik (zajlik) akkor biztosan van jog annak elhárítására (de nem a támadó megsemmisítésére) és ha kell, készen állok egy preemptive csapás melletti érvelésre, de tényleg csak az adott állam ellen felsorakozó hadsereg, titokban megszerzett konkrét támadási tervek etc. meglétében. Az hogy kortársaim katonakorukban az osztrák hegyivadászok elleni harcra készültek, nem lett volna ok Magyarország megtámadására, hiába szerepelt magashegyi csata a kiképző kézikönyvekben. (A Kékes nem magashegy!)

Összegezve: Bozóki Andrással értek egyet, különösen a történelem különböző időszakaiban egymást halálos ellenségnek tekintő (de meg nem támadó) majd békésen együttműködő állam-párok nagy számának ismeretében. A zajos és ellenséges ideológia nem fegyveres támadás.

Mindannyiótoknak köszönöm a társalgást!