|
0 Comments
A nagyrabecsült Ungváry Krisztián az Indexen közzétett egy írást (Most eldől, ki ellenzéki és ki megélhetési politikus), amelyben lenini könyvcímet is kölcsönözve buzdít arra, a mandátumukat felvevő ellenzéki politkusokat tekintsük megélhetési politikusoknak, sőt kollaboránsoknak.
Teljes tisztelettel és teljes határozottsággal: ellentmondok. Szerinte a választási vereség akkor is megalázó, ha figyelmen kívül hagyjuk „a közmédia aljasságait, az átszabott választási rendszert és a kormányzati szintű hazugságpropagandát.” Én úgy vélem, hogy ha nem lett volna aljas a közmédia, ha nem szabták volna át a választási rendszert és nem ömlött volna a hazugságprpaganda-cunami a vidéki választókra, akkor a Fidesz nem nyerte volna el a mandátumok többségét, vagy épp csak hajszállal. A hazai szavazóknak így is kisebbsége (47,36 százaléka) szavazott a Fidesz-KDNP pártszövetségre, míg az 1 százaléknál többet kapott ellenzéki pártuk együttes eredménye ̶ ugyancsak a hazai választók körében: 50,1 százalék. Ungváry fő érve azonban az, hogy a választás nem volt legitim. A választási rendszer torz és a kampány nem volt fair, ebben nyilván egyetértünk, a fegyverek egyenlősége a kormány és az ellenzék között nem állt fenn, s hozzáadhatjuk még az egyéni választokerületekben elkövetett karakter-gyilkosságokat, sötét praktikákat. A legitimitás legalább két szempontból értelmezhető: a jognak megfelelés, a jogszerűség és a társadalmi támogatottság szempontjából. Ha a választási rendszert jogilag illegitimnek, jogsértőnek, alkotmányellenesnek kívánjuk tekinteni, akkor ezt a jogi küzdelmet le kell folytatni, az Alkotmánybíróságon kezdve és az Emberi Jogok Európai Bíróságán folytatva. Ez nem történt meg. A jogilag illegitim választáson nem szabad részt venni, talán még viccpártként sem. Az 1 százaléknál nagyobb a listás szavazati arányt elért pártok közül egyik sem élt ̶ tudomásom szerint ̶ egyik lehetőséggel sem. (Felthetően igaz ez az Együttre is.) Ha a rendszert jogilag elfogadhatónak, bár igazságtalannak, torznak és unfairnek látjuk, mint megannyi más szabályt, akkor választhatunk a távolmaradás, esetleg a polgári engedetlenség és a jognak engedelmeskedés között. A nagy pártok mind engedelmeskedtek a rájuk vonatkozó szabályoknak. Ezen a ponton Ungváry Krisztián figyelemreméltó bukfencet vet: Orbán Viktort hívja segítségül igazának bizonyítására. Felidézi, hogy Orbán 2006-ban azért tekintette illegitimnek a vereségét hozó választási eredményt, mert Gyurcsány Öszödön bevallotta, hogy korábban hazudott. Most pedig „a választópolgároknak a közmédia nem biztosította az objektív tájékozódás lehetőségét, a kormány pedig hazugságokkal súlyosan megtévesztette a szavazókat. Ezek a körülmények nyomós érvek arra, hogy a választás végeredményét ne fogadjuk el érvényesnek.” Szóval, ha hazudik a kormány akkor a választási eredmény érvénytelen. És ha az ellenzék hazudik (ld. Brexit), akkor is? E ponton éles különbség van közöttünk: a kormány orbitális hazugságokkal tömte a nép fejét, ezt nálam, menekültjogi szakértőnél jobban kevesen tudják, de én nem pártolom az orbáni érvet, amely szerint ha a kampányban hazudtak, akkor a választás eredménye érvénytelen. Ez a politikai és a jogi szféra összekeverése. A hazugságokat politikai eszközökkel, ha rágalmak, bírói úton kell számonkérni. Pár sorral alább cikkében Ungváry már az egész rendszert (tehát nemcsak a választás eredményét) tekinti a legitim alapot nélkülözőnek. Ez nagy ugrás. A rendszert 2010-11-ben az a parlament rakta le, amelyben legitim módon megálasztott Fidesz mamelukok és országrontók ültek. Mi, a magyar nép, küldtük őket oda. Ungváry azt feltételezi, hogy a képviselők jelenléte „törvényesíti” s ̶ gondolom – távolléte törvényteleníti a rendszert. De miben is állna a törvénytelensége, politiakilag illegitim mivolta? A nép még kisebb hányadának támogatását élvezné? Putyin nem tárgyalna vele? Trump elszigetelné magát? Az EU alkalmazná a 7. cikket, mert a 199-ből 65 képviselő nem ült be a padsorokba? Nem azt kérdeznék előtte, „ha ilyen véres a választási rendszer torka, miért vettetek részt?” Szóval a diagnózisban – még a lenini kérdésre adandó választ megelőzően – nem értünk egyet: a lezajlott választás eredményét nem lehet utólag delegitimálni, ha az eredményt érdemben befolyásoló csalások nem voltak. A választás eredménye érvényes és a parlament sem a választók, sem a külvilág szemében nem lesz „törvénytelen” ha a képviselők egyharmada távolmarad. Mi a teendő? – kérdezi Ungváry, Leninnel szólván. Először is álellenzéknek titulálja a megválasztott nem-Fidesz képviselőket, akikkel szemben a „felháborodott polgárok” alkotják az igazi ellenzéket (csipetnyi populista felhangot vélek hallani), majd jön a népies fordulat az ocsuról (beülők) és a tiszta búzáról (kívülmaradók), amit viszont a parlamenti padsorokba ülők lekollaboránsozása követ, ami Nékoszos bélyegnek is jó lenne. Az érdemi érve az lenne, hogy azért nem szabad képviselőként ténykedni mert semmire sem alkalmas a képviselőség, s erre az Ungváry bizonyítéka, hogy „az LMP egyik képviselőjének interpellációjára már tavaly is az volt az illetékes miniszter válasza, hogy egy törpepártnak nincsen joga kérdéseket feltenni”. Ez bizonyítéknak kevés. A miniszter minősíthetetlen volt az adott helyzetben, de még az ő (sőt Németh Szilárd) bárdolatlansága sem elég ahhoz, hogy a parlamentarizmus értelmét kétségbe vonjuk. A parlamenti munka sokkal összetettebb ennél. Másutt (www.nagyboldizsar.hu/blog) tíz pontban kifejtettem érveimet amellett, miért kell vállalni a választóktól kapott megbízást. Többek között mert ezt ígérték a jelöltek. Nem azzal kampányoltak: „ha többségben leszünk, képvisellek, ha kisebbségben, magadra hagylak”. Azt állítani, hogy csak a kisstílű megélhetési politikusok ülnek be a széksorokba nem vall jó ízlésre. Nem csak Mellár Tamásra, vagy Szabó Tímeára gondolok, akikre biztosan nem illik ez a leírás, hanem mindazokra, akik jobban szeretik a parlamenti és az utcai politizálást különválasztani, még akkor is ha mindkettő jogosult. De a népi és a Nékoszos fordulat utáni prófétai súllyal az egy tál lencséért magukat a Ner rendszerének eladókról szólni, ismét orbáni bűn: az érv helyett a kinyilatkoztatás, amit tetéz a „ cserebogárlárva módjára kártevő csimaszként a hatalomhoz ragaszkodó, semmilyen polgári foglalkozással nem rendelkező megélhetési politikusok” tiráda. (Milyen hatalma is van annak a politikusnak, aki semmit nem érhet el az Országgyűlésben a szerző szerint?) Ungváry Krisztián történész érdemeit nagyrabecsülöm, s egyetértek vele abban, hogy az „április 8-i bukás egyúttal egy megtisztulás és újjászületés lehetőségét is magába hordozza.” Félek, cikke ehhez kevéssé fog hozzájárulni. R. A. (és nyilván mások is) azt javasolják: a képviselők ne vegyék fel a mandátumukat. F. T. (és nyilván mások is) pedig azt, vegyék fel.
10 pontban reagálok. Álláspontom szerint be kell menni és aktívan részt kell venni. 1) A parlament: információforrás. Pl. ül valaki a Gazdasági Bizottságban és megtudja, mely vállalatot választja ki a többség a letelepedési kötvény kizárólagos jogú eladójának egy térségre. Ott és akkor tud kérdéseket feltenni a többségnek. A választ a jegyzőkönyv rögzíti. Ha nem rögzíti, kérheti a jegyzőkönyv helyesbítését. Ha lesznek újabb Paksok, az érintett képviselők megismerhetik a tartalmát. 2) Az ellenzéki szerep - korlátozottan de - hatalom. Ha nem rombolják porig a hagyományt, akkor lesznek bizottságok, amelyeknek az elnökét az ellenzék adja. Lesznek házelnök-helyettesek, akik az ülést vezetik. 3) A parlament a nyilvánosság terepe. Amíg nem törlik el a közvetítést látható, ki mit mond. Az ellenzéki pártoknak másitt minimális állami nyilvánosság jut, ez legalább nem elvonható. Ráadásul a következő politikusnemzedék ott gyakorolhat a valódi nyilvánosság előtt folytatandó vitákra - ha lesznek. 4) A képviselő mentességet élvez és privilégiumokat. Például bemehet a tranzitzónába a határon (ld. még 1-pont) Nehezebb vegzálni, fenyegetni, mint pl. a Helsinki Bizottság jogászát vagy engem. Nekünk van szükségünk olyanokra, akiket legalább közvetlenül nem fenyeget egzisztenciális veszély, ha szót emelnek ügyeinkben. 5) Az Országgyűlés képviselői közül kerülnek ki az Európa Tanács Parlamenti közgyűlésének tagjai. Terep az összeurópai figyelem felkeltésére és terep - például - az orosz befolyás elleni küzdelemre. 6) A távolmaradás delegitimációs hatása kicsi. Mit hozott a DK távolléte az elmúlt ciklusban? Az a nép, amely a kormánypropagandát komolyan vette és 48%-ban a Fideszre szavazott nem tántorodik meg, ha nem lát ellenzékit a padsorokban, sőt. Kezét dörzsölve örül, s azt reméli, egyszer majd az egész országból kiűzhetők lesznek a nemtetsző elemek, ha már az Országházból sikerült. A "fejlett nyugat" nem annak mentén fogja legitimnek tekinteni a kormányt vagy sem, hogy ül-e ellenzéki a parlamentben egy torz, de nem jogsértő választás után. 7) Kétharmad ellen valóban nehéz a jogalkotásban részt venni, de a kétharmad hiányában meg lehet akadályozni az eszement alkotmánymódosításokat, ahogyan az a hetedik tervezetével történt. A kétharmad pedig a biológia törvényei szerint vagy Isten kegyelméből, vagy a lelkiismeret lázadása folytán elfogyhat. 8) Az ellenzéki képviselőjelöltek és segítőik komoly, olykor emberfeletti küzdelmet folytattak a bekerülésért. Nem méltányos azt várni tőlük, hogy egy kétes szimbolikus nyereség kedvéért mondjanak le arról, amire életük következő négy évét feltették. 9) Természetesen bármely megválasztott képviselő egyéni joga, hogy inkább a - szórakoztatóbb - parlamenten kívüli életet válassza, vagy ne akarjon részévé válni annak, ami közeleg. 10) A minősített többséget nem az ellenzék legitimálja (vagy a hiánya delegitimálja) hanem a szavazatok és az a jogrend, amely a 48%-ból 66 %-ot teremt. Hazudik - akár focidrukker, akár nem -, aki azt állítja, hogy migránsok nélkül jobban teljesítene a gazdaság.
|
|
RSS Feed
